A késésben érintett légijárat egyik kártalanítást kérő utasát nem tántorította el a légitársaság elutasító válasza.A légitársaság arra hivatkozott, hogy a késés egy rajta kívülálló, előre nem látható, rendkívüli körülményre vezethető vissza, amelyet minden ésszerű intézkedés ellenére sem lehetett volna kikerülni; a válaszában foglaltakat azonban semmilyen módon sem igazolta. Az utas bejelentésére figyelemmel a fogyasztóvédelmi hatóság eljárást indított, ahol a légitársaság kifejtette, miért tekinti a kimentési okát rajta kívülálló, előre nem látható, rendkívüli körülményként, és előadásának alátámasztására dokumentumokat is csatolt.
A légitársaság fellebbezése alapján eljáró másodfokú hatóság azonban megállapította, hogy a járat késését kiváltó ok nem volt rendkívüli körülményként értékelhető, és a légitársaságot kötelezte, hogy 850 000 forint fogyasztóvédelmi bírságot fizessen meg a hatóság részére, továbbá fizessen meg az utasnak 250 euró összegű kártalanítást a 261/2004/EK rendelet szerint.
Mindez miért tarthat közérdeklődésre számot? Első olvasatra ez egy szokásos jogi eljárásnak tűnik. Azonban a légitársaság a fogyasztóvédelmi hatóság döntésével nem értett egyet, és így az eljárás a bíróság „kezébe” került. A végső döntést a Kúria hozta meg és egyet értett a fogyasztóvédelmi hatósággal.Az utas és a szolgáltató (azaz a légitársaság) viszonylatában az utasok magas szintű védelmét és az általános fogyasztóvédelmi követelmények érvényesülését kell biztosítani. A légitársaság alapvetően azzal védekezett, hogy ő megadta az indokolt választ az utas felé, így eleget tett a – válaszadási – kötelezettségének, a fogyasztóvédelmi hatóság eljárása és döntése helytelen tehát.
Azonban a Kúria szerint, mivel az eljárás során fény derült arra, hogy a légitársaság indoka nem volt megalapozott, így az utas 250 eurós igénye jogos volt, melyet ki kellett volna fizetni részére.
A fogyasztóvédelmi törvény szerint a fogyasztóvédelmi hatóság felelős az EK rendelet végrehajtásáért, a 250 eurós kártalanítási összeg fizetésére vonatkozó kötelezettség pedig egy olyan fogyasztóvédelmi rendelkezés, mely a fogyasztók magasabb szintű védelmét biztosító, a légitársaságot gondosabb, pontosabb eljárásra sarkalló objektív jogkövetkezmény. A Kúria döntése szerint tehát a fogyasztóvédelmi hatóság jogszerűen kötelezte a légitársaságot a fogyasztóvédelmi bírság és a kártalanítási összeg megfizetésére.
Magyarországon – az angolszász országokkal szemben – nincs precedensrendszer, így természetesen nem kötelező érvényű a Kúria döntése, azonban mégis irányt mutat az alsóbb fokú bíróságok és más hatóságok számára is.Így véleményem szerint a Kúria döntése nyomán nemcsak a légitársaságoknak érdemes odafigyelniük a fogyasztóvédelmi eljárásokra, hanem más utazási szolgáltatóknak is.A fogyasztóvédelmi törvény rendelkezései szerint ugyanis a fogyasztóvédelmi hatóság a 2015/2302 EU irányelv végrehajtásáért is felelős, így amennyiben az utazásszervező magatartása – akár csak az utazásközvetítő valamely hibás szerződése miatt – az irányelv vagy annak nemzeti jogba történő átültetését célzó magyar jogszabály rendelkezésébe ütközik, úgy a fogyasztóvédelmi hatóság eljárást indíthat.
Többször foglalkoztam már azzal a kérdéssel, hogy az utazásszervezők széles körű felelőssége milyen nehézségeket rejt magában; most is erre hívnám fel a figyelmet.Az utazásszervező felel a szerződésben vállalt utazási szolgáltatások teljesítéséért akkor is, ha az utazási szolgáltatások teljesítésére más utazási szolgáltató köteles. Ilyen közreműködő lehet a szálláshely szolgáltató, vagy a légitársaság is. Az általam hivatkozott eljárásban az utas egy légitársasággal szemben fogalmazta meg a kifogásait, de ezt akár az utazásszervezővel szemben is megtehette volna. A Kúria döntése nyomán pedig könnyen előfordulhat, hogy a hatóság – az utas jogainak biztosítása érdekében,a légitársaság nyilatkozatának/bizonyítékainak beszerzését követően – egyszerűen az utazásszervezőt kötelezi a kártalanítási összeg megfizetésére.A fogyasztóvédelmi eljárás általában gyorsabban fejeződik be, mint egy bírósági eljárás és az eljárás „költségigénye” sem ugyanaz, így vonzóbb lehet az utasok számára. Ha az utazásszervező teljesíti a légitársaságot terhelő kártalanítási igényt, nem veszik el a kifizetett összeg, azonban az utazásszervező végső soron egy külön eljárás útján juthat hozzá a pénzéhez közvetlenül a légitársaságtól.
A bírói gyakorlat alakulása nem könnyíti meg az utazási szolgáltatók mindennapjait, de talán segítségül szolgál a légitársaságokkal kötött szerződések felülvizsgálata során és lehetőséget biztosít az abban rögzített feltételek pontosítására.
Az utazásszervezőkre nézve szerencsésebb olvasata a kúriai döntésnek az lenne, ha elérné a célját: ha az utas kártalanítás iránti igénye objektíve megalapozott és nem mentesül a légitársaság, akkor a légitársaság teljesítse az EK rendeletben foglalt fizetési kötelezettségét, és ne generáljon további eljárásokat.
